A székelyföldi magánerdészetek kialakulása nem önmagában, hanem közösségi szerveződésen, intézményi tanulási folyamaton és érdekképviseleti együttműködésen keresztül valósult meg. Ebben a folyamatban a közbirtokossági uniók meghatározó szerepet töltöttek be: szakmai koordinációt, jogértelmezési támpontot és szervezeti stabilitást biztosítottak egy átalakuló szabályozási környezetben.
A helyszíni egyeztetés során több alapvető kérdés került napirendre:
▪ Milyen intézményi és szakmai támogatást nyújtottak a közbirtokossági szövetségek a rendszerváltás utáni erdővisszaszolgáltatási folyamatban?
▪ Hol húzódik a határ a fenntartható gazdálkodást biztosító, szükséges szabályozás és a működést akadályozó túlszabályozás között?
▪ Milyen konkrét adminisztratív terhek nehezítik ma az erdőtulajdonosok és az erdőgazdálkodók mindennapi munkáját?
Az erdőgazdálkodás ma egyszerre jogi, gazdasági és társadalmi térben működik. A tulajdonosi felelősség, a szakmai irányítás, a természetvédelmi elvárások és a piaci realitások közötti egyensúly megteremtése csak jól szervezett közösségi struktúrák mellett lehetséges. A közbirtokossági szövetségek ebben nem csupán érdekképviseleti, hanem stratégiai stabilizáló szerepet töltenek be.
A bürokratikus terhelés kérdése külön hangsúlyt kapott. A túlzott adminisztráció nemcsak idő- és költségnövelő tényező, hanem közvetlen hatással van a gazdálkodási döntések rugalmasságára is. Amikor a szabályozási környezet gyorsabban változik, mint ahogy a gyakorlati alkalmazkodás lehetséges, az a helyi működőképességet veszélyezteti.
E kérdések az erdészeti működés alapfeltételeit érintik.
A közösségi erdőgazdálkodás jövője azon múlik, hogy a szakmai autonómia, a jogbiztonság és a gazdasági fenntarthatóság képes-e egyensúlyba kerülni a közérdekkel és a természetvédelmi célokkal.